Latin írástörténet

Henzsel Ágota

Az írás a maga gyakorlati jelentősége mellett a műveltség átörökítésének, hagyományozásának is eszköze. A paleográfia mint történeti segédtudomány az írásos források értelmezését, felhasználását hivatott segíteni. Megfelelő ismereteket ad a régi szövegek elolvasásához, keletkezésük idejének és helyének megállapításához.

Egy írás formagazdagsága, változatossága révén tartalmától függetlenül maga is forrása a történelemnek. A változó írástípusok, stíluselemek, az írás összhatása jellemző lehet arra a korra, amikor az írás készült.
A magyarországi korai írástörténeti emlékek nagyrészt latin nyelvűek. A középkorból főleg oklevelek formájában maradtak meg, ezért tanulmányozásuk a diplomatikához kötődik. A diplomatika, vagyis oklevéltan és a paleográfia (írástörténet) szétválása nálunk a 19. században történt meg. Hajnal István paleográfiai munkássága jelentős, mert a hivatalos írásbeliség által létrehozott dokumentumokat vizsgálta, az íráshasználat társadalmi hatását tanulmányozta. Ezek a kutatási szempontok az ő működése nyomán kerültek előtérbe.
A kora újkorban (1526 után) a magyarországi írásbeliség minden tekintetben kibővült: az oklevelek mellett új irattípusok, levelek, ügyiratok, kimutatások sokaságával bővült az irat-paletta, az olvasás- és írástudás, az íráshasználat egyre több ember sajátja lett.
A latin nyelv használata a hivatalos írásokban a 19. század közepéig tartott, csak az 1843–44. évi országgyűlés 2. törvénye rendelkezett úgy, hogy a törvények, az országgyűlés, a helytartótanács, a kancellária és a felsőbb bíróságok magyarországi kiadványainak nyelve a magyar. A magyar nyelv használata már ezt megelőzően is hangsúlyosan jelen volt a hazai íráskultúrában; előbb a magán-, majd a hivatali iratokban is tért hódított.
 

Középkori másolóműhely


Az európai írásbeliség által használt legrégibb íróanyagok egyike a papirusz. Az ókori Egyiptomból átvett papiruszt a 10. századig használták, de ekkor az arab hódítás miatt új íróanyag után kellett nézni.
A hártya vagy pergamen használata a 10. századtól terjedt el. Juh, kecske vagy borjúbőr megfelelő feldolgozásával nyerték az írásra alkalmas anyagot. A lenyúzott bőrt néhány napig/hétig mészlében áztatták, letisztították, tovább áztatták, majd rámára feszítve megszárították. A kifeszített bőrt simára vakarták, előbb faggyúval, majd oltott mésszel vagy krétaporral bedörzsölték, végül tajt(ék)kővel tették írásra alkalmassá. Egyaránt használatban voltak csak az egyik oldalukon vagy mindkét oldalukon kidolgozott pergamenek. Az anyag drágasága miatt előfordult, hogy a korábban már teleírt pergamenről az írást eltüntették, lemosták és újra felhasználták.
A papírt – mint írásra alkalmassá tett növényi rostlemezt – először Kínában alkalmazták az i. sz. 2–8. században. Kézi rostosítással, merítőszitával, keményítő használatával készítették. Európába arab közvetítéssel érkezett, és a 12–13. század folyamán terjedt el (Magyarországon a 14. században). A papírkészítéshez először az arabok használtak rongyot nyersanyagként. A papírnak, mint kevéssé előkelő és időtálló anyagnak a használata lassan terjedt, de viszonylagos olcsósága miatt az áttörés mind az oklevelezés, mind a könyvkultúra területén bekövetkezett.


Brassói papírmalom vízjele, 16. század

Az európai (a 17. századig működött) papírmalmokban a rostosítás, vagyis a zúzómű vízi energiával, a lapképzés fémhuzalos merítőszitával, a termék stabilizálása állati enyvvel történt. Továbbfejlesztett változata (a 18. sz. végéig) forgó örlőberendezéssel működött. Az első papírgyártó gép 1799-ben jelent meg, rongypapírt állított elő; a cellulózalapú papírgyártás 1845-ben vette kezdetét.
A papiruszra, hártyára, papírra történő íráshoz nádvesszőt (calamus) vagy tollat (penna) használtak. A középkorban előbb nádszálból, a 14. századtól inkább lúdtollból (a lúd erős szárnytollából) készítették az írószerszámot. A tollhegyet kettőbe metszették úgy, hogy a hegy jobb oldali szára rövidebb és keskenyebb, a másik hosszabb és szélesebb legyen. Később egy írástechnikai változtatással, hegyes toll alkalmazásával elérték, hogy a túl vékony és túl vastag vonalak helyett egyenletes vonalvastagságú írást, kerekre formált betűket tudtak produkálni.
Festékanyagként a középkorban vasszulfidból (FeSO4), rézgálicból vagy gubacsból, bor vagy ecet hozzáadásával készítettek tintát, amit gumival vagy korommal színeztek. A tintát bevált recept szerint ki-ki magának készítette el. Az íráshoz való előkészülethez tartozott még a sorközök és margók kijelölése, amihez körzőt és árt használtak. A sorok meghúzása ólommal, éles és hegyes fémdarabbal vagy sorjelző fácskával és vonalzóval történt.

A latin írás annak jellege és az íráshasználat alapján az alábbi korszakokra tagolható:

  • a római írások kora i. e. 6 – i. sz. 6. század
  • a regionális írások kora 6–9. sz.
  • Karoling íráskorszak 9–12. sz.
  • gótikus íráskorszak 12–15. sz.
  • humanista íráskorszak 15–16. sz.
  • az újkori írásfejlődés a 17. századtól kezdődően.

Minden íráskorszaknak vannak a jellegzetességei, meghatározható az uralkodó írásfajtája, de a periódus elején tovább élnek a korábbi írásváltozatok, a végén pedig már feltűnnek a következő korszak elemei. Az átmenet az írástörténet egyik korszakából a másikba fokozatos, függ attól, hogy az új írásformák milyen gyorsan terjednek el.

A latin ábécé, (amely eredetileg 21 betűből állt) egy igen praktikus és elterjedt írásrendszer, amely 2500 éves múlttal rendelkezik. A nyugati görög írásnak az i. e. 8. században Dél-Itáliába került változatából fejlődött ki, talán az etruszkok közvetítésével.
A latin írás hangjelölő betűírás, két párhuzamos vonal közé helyezhető nagybetűkkel (maiuscula) és négy vonal közé rendezhető kisbetűkkel (minuscula) operál.
A tudatosan szépre formált írást kalligráfiának nevezik. Kódexeknél volt használatos a jól olvasható könyvírás (textualis); az oklevelek és más, gyakorlati szükségből készült iratoknál inkább a gyors folyóírás (cursiva) volt jellemző. A szövegeket a jegyzők (notari) fogalmazták, olykor elnagyoltan, egyezményes jeleket, rövidítéseket használva írtak. Az ő fogalmazványaik letisztázását az írnokok végezték.
A könyv középkori formája általában a kódex. A papirusztekercsnél gazdaságosabb, a lap mindkét oldalára lehet írni. A kódex alapegysége a kettőbe hajtott lap, ezekből formáztak tetszőleges terjedelmű ívfüzeteket, amiknek egybeköttetésével jött létre a kódexkönyv. A szöveg számára fenntartott részt általában a lap bekeretezésével jelölték ki. A szöveget gyakran két hasábban írták, pl. amikor a szövegeket kommentárokkal látták el.
A kódexek díszítése legegyszerűbben a fejezetcímek, számok vörössel való írásával történhetett, az igazán díszes kódexek iniciálékat, díszes kezdőbetűket és miniatúrákat, kis méretű rajzokat is tartalmaznak. A könyvdíszítés stílusjegyei koronként változtak és bizonyos jellegzetességeket hordoztak.

A latin írás legrégibb emlékei kőbe vésve maradtak fenn, ezek a csupa nagybetűvel, az ún. kapitális írással írt szövegek, amelyek betűi egy képzeletbeli négyzetbe helyezhetők. Az írás térhódításával a mindennapi életben a gyorsan leírható folyóírás (cursiva Romana) terjedt el.


Capitalis quadrata, 4. század

 

Római cursiv írás, 4. század


Nagy Károly udvarában (i. sz. 9. sz.), a Frank birodalomban az ókori emlékek újraéledtek, az írásbeliség is újjászületett. Ezt az írástörténet szempontjából fontos időszakot Karoling reneszánsznak nevezik. Hatására Európa-szerte elterjedt egy egységes kisbetűs írás, a Karoling minuscula, amit a 9–13. században könyvek és oklevelek írására is használtak. Továbbfejlesztett változata a középkor végén Itáliából indult humanista írás (14–15. sz.), amely már nyomtatás útján is terjedt. A Karoling minuscula mellett a 12–13. században feltűnt a könnyebben olvasható gótikus írás, de nem vált olyan népszerűvé, mint amaz.


Karoling minuscula

A gótikus íráskorszak jelentőségét az adja, hogy ekkor vált Európában gyakorlati célúvá az íráshasználat. Az írás bizonyos elvilágiasodása, laicizálása révén az írástudók száma megnövekedett; egyúttal igény támadt egy egyszerűbb, áttekinthetőbb írásmód kialakítására. Ezt az írást az ókor iránt lelkesedő humanisták teremtették meg a Karoling minuscula felhasználásával, amit az ókori Róma írásának véltek. A humanista írásnak a gótikus íráson való felülkerekedését előbbinek a könyvnyomtatásban való alkalmazása tette visszavonhatatlanná a 16. századi Európában.


Humanista antiqua  írás, 15. század

A számokat a középkorban római számokkal írták. A 13. századtól Európában megindult az arab számok használata (Magyarországon a 15. században).

A középkori latin nyelv a Karoling-reneszánsz hatására szerencsésen visszatért a klasszikus latinhoz, mert ekkorra már megindult a különböző népnyelvek szavainak beáramlása a latin nyelvbe. Az ún. középlatin fő szabályait tekintve megegyezik a klasszikus latinnal, annak mintegy továbbfejlesztett változata.
A legrégibb ókori szövegekben az írás folyamatos volt, nem alkalmaztak tagolást még a szavak között sem. A szöveg szóközökkel való szavakra bontása a középkorban már természetes, de bizonyos szószerkezeteket még egybeírtak. A pont, vessző, kettőspont mai értelemben való használata a 14. században terjedt el. A kérdőjel és a felkiáltójel a humanisták írásaiban jelent meg.
A középlatin helyesírás a kiejtést követte, a kettős hangzókat már nem nagyon alkalmazták. Írásban nem tettek különbséget az u és v hangok között, a bizonytalan volt a h, az f betű írása, váltakozva használták a k és c, illetve az i és y betűket.
A középlatin nyelv szóanyagában néhány újítás történt a klasszikus latinhoz viszonyítva: bizonyos szavak új jelentést kaptak, más nyelvből származó szavakat latinosítottak, a határozókat általában elöljáróval fejezték ki.
A középkori íráshasználat jellemzője, hogy legnagyobb részét tekintve nem egyéni, hanem intézményes jellegű. Ez a körülmény a későbbi koroktól alapvetően megkülönbözteti. A magán-írásosságnak gyér emlékei vannak, a középkori írástermékek zöme másolóműhelyek (scriptoriumok) és hivatalok tevékenységét tükrözi.
A könyvmásolás középkori egyházhoz kötöttsége összefügg az írástudás egyházi monopóliumával. Az elmélkedő életmódot folytató szerzetesrendeknél a 6. századtól indult meg a könyvek másolása. A jelentősebb kolostorokban önellátó könyvmásoló műhelyek fejlődtek ki; a szerzetesek maguk állították elő a pergament és a festéket, a kódexek díszítését és bekötését is elvégezték.
A 15. századtól megjelentek a világi másolóműhelyek, amelyek mintegy iparszerűen másoltak könyveket, ezzel megteremtve a könyvkereskedelem alapjait. A humanizmus és reneszánsz korszaka kedvezett a könyvkészítésnek, divat lett a könyvgyűjtés, a művészi kiállítású könyv. Az itáliai másolóműhelyek megrendelője volt Hunyadi Mátyás király is, halálakor 150 kötet volt készülőben firenzei műhelyekben a budai Corvina könyvtár részére.

A középkori írástudás Magyarországon is (mint Európa más, fejlettebb államaiban) az egyházhoz és az uralkodói kancelláriához kötődött. A latin nyelvű írás, olvasás, az önálló fogalmazás és ügyintézés képességével a 13. századig a klerikusok, egyházi személyek rendelkeztek. A 14. században jelentek meg a világi értelmiség (litteratus) képviselői. A középkori kancelláriáknak nagy szerepe volt az okleveles gyakorlat kialakításában. Az okleveles írásbeliség gyakorlati iskolái a kancelláriák voltak, ezek egységesítő hatása a magánoklevelezés területén is érvényesült. Az európai egységesítő hatást főleg a pápai és császári kancelláriai gyakorlat fejtette ki.
Az írások, könyvek, iratok megőrzésében fontos szerep jutott a könyvtáraknak és a levéltáraknak. Előbbi a könyv-írásbeliség, utóbbi az okleveles írásosság termékeit őrizte. Ezek az őrző intézmények mindenhol az írásos művelődés bizonyos fokán jelentek meg, sorsuk összefonódott az írásbeliség fejlődésével.
A középkori olvasás- és írásoktatás káptalani, kolostori vagy plébániai iskolákban folyt, célja mindössze az egyházi szertartásokkal összefüggő szövegek olvasni tudása, illetve a papi könyvmásoláshoz szükséges ismeretek elsajátíttatása volt. A nyugat-európai egyetemek magasabb műveltség elérését célozták meg. A 12–13. századtól az írásos kultúra, az írásterjesztés fontos központjai lettek. Az itt alkalmazott oktatási mód a felolvasás utáni jegyzetelés, a hallottak leírása volt. A diákoknak az írás mellett a latin fogalmazást is el kellett sajátítani, amit az egyetemek retorikai kurzusain tehettek meg.

A magyarországi középkori íráshasználatban a hely- és személynevek, mint magyar szavak már korai okleveleinkben is előfordulnak. A tihanyi alapítólevél (1055) összefüggő magyar nyelvű kifejezést ír le latin betűkkel. A sajátos magyar hangok jelölésére külön betűjeleket használtak.
A 15. sz. közepére kialakult a mai ékezetes hangok jelölése a betűsorok fölé vagy alá helyezett jelek rendszerével. Ekkor még nem volt következetes a kis- és nagybetűk alkalmazása, a központozás. A magyar nyelvű szövegekben mind a latin, mind a német írás, sőt a nyomtatott szövegek hatását is meg lehet figyelni.
A humanista íráskorszak a latin írás fejlődésében, az európai írások egységesülésében meghatározó jelentőségű volt. Hozzá kötődött az egyszerű betűformák kialakítása és elterjesztése, az íráshasználók körének és méreteinek bővítése. A könyvnyomtatásban máig hat a humanista antiqua betűtípus alkalmazása.
 


Részletek a tihanyi alapítólevélből, 1055.

Az újkori Európában az írásfejlődés a megváltozott gazdasági-társadalmi feltételek miatt élesen elvált a korábbi korszakoktól. Többé nem a korjelző tipikus vonások, hanem az írásra jellemző egyéni jegyek a meghatározóak. A fejlett nyugati államokban nagy létszámú világi hivatalnokréteg alakult ki, amely kiszorította a klerikusokat az államvezetés és -igazgatás területéről. Ezzel a világiak, főleg a hivatalnokok lettek a további írásfejlődés meghatározói.
Az újkor kezdetén a latin írásbeliséget az iratféleségeket és a külalakot tekintve igen nagy változatosság jellemezte. Az eligazodást segíti, hogy a középkor folyamán az alapformák egységesek voltak a latin oklevelezés egész területén. Határozott külső formákról mindenütt csak a kancelláriai gyakorlat megszilárdulása után beszélhetünk.

A középkori oklevelek szokott formája a fektetett téglalap alakú szövegelrendezés, az oklevél méretét gyakran az íróanyag drágasága befolyásolta. Az álló téglalap alakú oklevelek alkalmazása a hiteles helyeken és a közjegyzői iratokon figyelhető meg. Túl hosszú szövegeknél a hártyából inkább füzetet formáztak, ebbe könyvszerűen, a lap mindkét oldalára írták be az oklevél szövegét, ahogy ez megfigyelhető a bécsi kancellária 18. századi gyakorlatában is. A pergament általában nem, de a papíríveket össze is ragasztották.
Az oklevélszöveg elrendezése szigorú szabályok szerint történt: egy hártyadarabra egy oklevélszöveg került egyoldalas írással. A kellően ünnepélyes külalak eléréséhez a sorok helyét előre vonalazták, megfelelő szélességű margót hagytak, ügyeltek a szöveg egyenletes elrendezésére. Az oklevélszöveget megszakítás nélkül írták, bekezdéseket, tagolást nem alkalmaztak. Díszítésképpen elterjedt a kezdőbetű vagy a kezdő sor(ok) kiemelt, cirkalmas írása. A díszoklevelek, pl. a címeres nemeslevelek (armalis) esetében külön hangsúlyt kapott az ünnepélyes kiállítás.



Fekvő téglalap alakú oklevél;
Zsigmond király adománylevele, 1405.


Álló téglalap alakú oklevél;
A sági konvent tanúsító levele, 1496.

 
Címeres nemeslevél;
Makó Antal armalisa, 16. század vége


 
Az oklevelek hitelesítésének fontos kelléke volt a pecsét. A pecsét (sigillum) egy kemény anyagból készült pecsétnyomón levő ábrázolásnak egy képlékeny anyagra átvitt lenyomata. A pecsétnyomók, amelyek lehettek gyűrűk is, általában fémből készültek, a pecsétek viaszból (pontosabban viaszok, olajok, zsírok és gyanták keverékéből). A pecsétet az oklevélen elhelyezhették függőpecsétként, rányomott pecsétként, zárópecsétként is. Függőpecsétet kaptak a pergamenre írt, kiváltságot adományozó, díszesen kiállított oklevelek.
Az oklevelekkel sok rokon vonást mutat a levél (missilis). A levél olyan irat, amely általában nem jogbiztosítási szándékkal, hanem valamilyen dolog, esemény közlése céljából íródott, s lett az emberek közötti érintkezés eszköze. Levelezésre a 16. századig feltűnően kisméretű papírt használtak, majd ezután az ívnagyság lett általános. A 17. sz. végén, a külön boríték elterjedésével alakult ki a kettőbe hajtott félív négy oldalára írt levél. (Korábban a címzés a levél külső oldalára került.) A missiliseket általában gyűrűspecséttel zárták le. A zárt szövegtest a missilisekben előbb a megszólítás és az üdvözlő formulák külön sorba írásával, majd a 16. században meginduló szövegtagolással, bekezdések alkalmazásával lazult fel.
 


Missilis, 18. század
C. Phanschmidt levele Eötvös Sándornak, Pest, 1769.

A kora újkori (16. századtól) új ügyintézési formák megnövelték a latin nyelvű hivatali írásosság méreteit, új iratfajták kialakulásának, az ügyiratok (akták) elterjedésének lehetünk tanúi. Az akták célja az oklevelekkel szemben nem a jogbiztosítás volt, hanem inkább hatósági intézkedéseket készítettek elő, vagy foganatosítottak. Szokásos formájuk az ívméret, a szöveg elrendezését befolyásolta a címzett és a kiállító közötti rangbeli különbség. Nagy rangkülönbség esetén a megszólítás és a szöveg kezdete, illetve a szöveg vége és az aláírás között nagyobb helyet hagytak üresen. A barokk írásdivat miatt a szöveg elrendezése levegősebb lett, széles margót alkalmaztak. Díszítésük szerény, inkább a gondos kiállítással emelték egy-egy akta ünnepélyességét; a kezdő betűket (pl. nevek esetében) cikornyákkal rajzolták, ügyeltek a pecsét elhelyezésére, csipkeszerű papírfelzetet alkalmaztak.
A hivatali ügyintézésen túl a kora újkorban az élet minden területén egyre növekvő szerephez jutott az írás. A gyakorlati teendők intézése közben keletkeztek a nyugták, elszámolások, árlisták, különböző jegyzékek, leltárak. Ezeknél az iratféleségeknél is megfigyelhetők bizonyos külalakbeli szabályosságok, nem túl kötötten, a formák nagy változatosságával.
A 16. századtól az írástudás Európa fejlettebb részein (és némi késéssel Magyarországon is) már nem számított rendkívülinek, lassan mindennapi készséggé és szükségletté vált a világiak körében is. Ezt követően az íráshasználat a társadalmi érintkezésnek és gondolatközlésnek az élőszóval egyenrangú eszközévé fejlődött.
 


Akta, 18. század
A kancelláriától Szabolcs megyének küldött hivatalos levél, Bécs, 1747.

Az írástudás elterjedése függött a városiasodás, a polgárság fejlődése, a városi iskolák és a magániskolák kialakulásának mértékétől. Ezek az iskolák már a középkorban megjelentek, elterjedésük, működésük az egyház írásmonopóliumának felszámolásához vezetett. A városi iskolákban a kereskedő-iparos szülők speciális igényei szerint oktattak. Nem hivatásos írástudókat képeztek, hanem praktikus, az iparűzéshez és a kereskedelmi tevékenységhez szükséges ismereteket oktattak. Általában világi személy, a városi jegyző (notarius) tanított bennük, a plébános által gyakorolt egyházi felügyelettel.
A 15. századtól főleg német nyelvterületen, a városokban elszaporodtak a magániskolák, ahol már nem a latint, hanem a beszélt nyelvet használták. A városi népesség számára szükségessé vált az írás szélesebb körű használata, de latinul ezt nehézkesen tudták megvalósítani. Így került sor a beszélt nyelv írásos használatára. (Ennek a hosszú folyamatnak ekkorra már több száz éves előzményei voltak Európában.)
Az egyház ellenében kibontakozó mozgalmak, a Biblia anyanyelven való tanulmányozásának igénye is az írás laicizálódását, a szélesebb körű társadalmi elterjedését, az anyanyelvű íráshasználat előretörését segítették elő.
A 15. századi magyar arisztokrácia körében nem volt általános az írástudás. Néhány évtized múlva azonban már más a helyzet, megszaporodnak a sajátkezű írásos emlékek. Ezek főleg kötelezettségvállalást tartalmazó magánoklevelek pl. kölcsönfelvételről, illetve missilisek. A magánlevelezés a korábban jellemző megbízólevél mellett új levéltípusokat eredményez, a birtokkormányzásban használatos gazdasági, a hivatali és a tulajdonképpeni magánlevelezést. Ezek a levelek szorosan vett tárgyuk mellett szinte kötelezően beszámoltak a legújabb hírekről. A hírek közéleti, politikai, társasági stb. jellegűek voltak, hozzájárultak egy szélesebb, írástudó réteg tájékoztatásához, a közvélemény formálásához.
A nemesség alsóbb rétegeinek íráshasználatában is bekövetkezett a pozitív változás a 16. század első felében; körükben is mind gyakoribbá, szinte természetessé vált az írni, olvasni tudás. Mindezt elősegítette, hogy a kora-újkori hivatalviselésnek ez már nélkülözhetetlen feltétele volt. A politikai vezető réteg tagjai legalább a hazai kollégiumokban tanultak, egy magasabb karrierhez jól jött a külföldi egyetemek látogatása.
A nők írástudása a középkorban a kolostori életformához kötődött, szinte csak az apácák tanultak meg írni. A magyar írástörténet első ismert nőalakja Ráskai Lea, aki a Nyulak-szigeti domonkos apácakolostorban a 16. sz. elején magyar nyelvű, vallásos tárgyú kódexek másolását végezte. A nők műveltségét és írástudását nagyban befolyásolta társadalmi helyzetük, a 18. századig csak ez előkelőbb és tehetősebb hölgyek számára volt lehetőség és igény az olvasás és írás személyes, saját kezű végzésére.
A mezővárosi népesség körében és a falvakban viszonylag lassan haladt az írásbeliség térhódítása. Bizonyos körülmények, mint a társadalmi emelkedésnek tanulás, ismeretszerzés útján történő elérése segítették az írástudás terjedését. A mezővárosi polgárság és a parasztság írástudását növelte a reformáció térhódítása és iskolapolitikája. Ez az íráskultúra azonban már leginkább anyanyelvű és nem latin volt.
A falusi iskolák írásoktatása a 16. sz. második felétől az anyanyelvű írás elterjedését követően vált jelentőssé. Ezek működése nyomán szaporodtak el az ún. parasztdeákok, a vulgáris nyelvű betűvetésben jártas litteratusok, akik az egyszerűbb írásbeli ügyintézéshez értettek.


Hiteleshelyi notarius, 17. század

Ajánlott irodalom

Bogdán István: Papirológia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Második, bővített kiadás, ELTE BTK, Budapest, 1986. 87–101. p.

Érszegi Géza: Paleográfia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Második, bővített kiadás, ELTE BTK, Budapest, 1986. 29–42. p.

Érszegi Géza: Paleográfia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Bertényi Iván. Budapest, 2001. 95–125. p.

Érszegi Géza: Paleográfia. In: Levéltári kézikönyv. Szerk. Körmendy Lajos. Osiris Kiadó / Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2009. 51–57. p.

Jakó Zsigmond, Radu Manolescu: A latin írás története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Kéki Béla: Az írás története. Budapest, 1971. (Negyedik kiadás Budapest, 2000.)

Magyar Herold. Forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv. Nr. 1. A magyar hivatali írásbeliség fejlődése 1181–1981. Szerk. Kállay István. Budapest, ELTE, 1984.

Mezey László: Paleográfia. Budapest, 1959.

Mezey László: Paleográfia; A latin írás története; Könyv- és paleográfiai áttekintés. Egyetemi jegyzet. Budapest, 1962.

Mezey László: A latin írás magyarországi történetéből I–III. Magyar Könyvszemle 82. évf. 1, 3, 4. sz. 1966. 1–9, 205–216, 285–304. p.

Solymosi László: Az írásbeliség fejlődése a Magyar Királyságban a XI–XIII. században. In: Magyarság és Európa. Tegnap és ma. Debrecen, 2006. 169–194. p.

Varjas Béla: Paleográfiai útmutató a 15–17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához. Budapest, ELTE, 1982.

Belépés

CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.
5 + 1 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.