Kinek milyen sors jutott...

Gróf Bánffy Katalin - Ének az életből

Megismerni, megérteni, sőt megérezni a történelmet nem könnyű. A történelemórán általában a legfontosabb politikai, hadi, gazdasági, kultúrtörténeti momentumokról esik szó, az is csak ritkán fordul elő, hogy a lakás vagy a viselet jellemzőin keresztül felvillan egy-egy időszak. A mindennapok felfedezése így ránk vár. A 20. századról már sok forrástípus kínál információt: sajtó, film- és hangfelvételek, hivatalos és magániratok, ill. egyre bővebb a memoárirodalom is. Az 1940-es évekről – talán az évfordulók miatt – az elmúlt időszakban több visszaemlékezés jelent meg. Érdekes, hogy a különböző társadalmi osztályok emléksora mennyire más életvitelt, szemléletet takar. Gróf Edelsheim Gyulai Ilona
Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének Becsület és kötelesség című kötete a legfelsőbb politikai eli világába enged bepillantást. Szegedy-Maszák Marianne csókolom a kezét vagy Kornfeld Tamás: Különleges élet c. kötete az asszimilálódott zsidó iparbárók háború előtti magas életnívóját és a német megszállást követő külföldre menekülésüket, majd ottani életüket meséli el. Báró Bánffy Katalin Ének az életből című visszaemlékezése ugyanezt az időszakot, ugyanezt az életnívót láttatja, csak a társadalom más rétegeiből kikerült más szereplőkkel és más aspektusból. Ő is beleszületett a jólétbe. Édesanyja, Váradi Aranka ünnepelt színésznő volt, aki nem fiatal fruskaként, hanem sikeres pályájának csúcspontján ismerte meg Bánffy Miklóst. A sokoldalú érett férfikorban lévő gróf volt már akkor külügyminiszter, majd Kolozsváron a Magyar Pártot és a leghíresebb kiadótársasággá fejlődő Helikon Társaságot alapította, de írt, rendezett és festett is. Ez a szerelem nem csak hirtelen fellángolás lehetett a két művészlélek között, mert egymás iránti érzéseik az évek múltával se hunytak ki, a gyöngédség, egymás művészetének csodálata életük végéig megmaradt. Közös gyermeküknek a leggondtalanabb életet igyekeztek biztosítani, igaz a legszigorúbb felügyelet alatt. Legalábbis is így látta, érezte, őrizte meg az emlékezetében ezt a családi miliőt a nyolcvanas éveiben járó Katalin, aki korabeli naplói részleteinek és néhány családi fotónak a közreadásával is igyekszik plasztikusabbá tenni a két világháború időszakáról általa leírtakat.

Hogy manapság könyvet vegyen kezébe az ember, ahhoz a szabadidő és az érdeklődés mellett kell az is, hogy a kötet olvasóbarát legyen. Ez esetben olvasásra csábít a jól sikerült borító, amely a tartalomról is sok mindent elárul. Katalin, mint úri kislány a kastélykertben ül idősödő édesapja társaságában az elmúlást idéző barna tónusú háttértől övezve. Szerelemből született és rajongó szeretettel nevetetett. Anyai nagyapja Várady Antal költő, drámaíró, akinek elismertségét mutatja, hogy unokája az iskolában is tanult róla. Nyaralni főként Ausztriába és Olaszországba jártak, ide gyakran velük tartott Tihamér Lajos, később a Szépművészeti Múzeum igazgatója, aki Katalin keresztapja lett. A színművészet közel állt a családhoz, hiszen Várady Lajos a Színészeti Akadémia igazgatója volt. A művészkört, a ma már legendaként emlegetettekkel az élen, gyakran látták vendégül. Apja, Bánffy Miklós 1912-ben lett a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, ekkortól lángolt fel szülei közt a szerelem. Anyját, az ünnelt színésznőt azonban nem fogadta be a nagy múltú erdélyi főnemesi família. A reménytelenségben Váradi Aranka frigyre lépett régi barátjával, Fekete Sándor tanárral, aki annyira szerette, hogy később sem állt a szerető szívek útjába és beleegyezett a válásba. Katalin születésekor a szülők már jócskán középkorúak voltak. Bánffy Miklós azonnal adoptálta kislányát, majd apja halála után feleségül is vette Váradi Arankát.

Katalin élete Budapest, Visegrád és Bonchida háromszögében telt. A nyarakat mindig a Bánffyak családi fészkében, az Erdély Versaillesének nevezett kastélyban töltötték. Innen csak szép emlékei maradtak. Mivel taníttatását is többnyire nevelőnők segítségével oldották meg, gyakran volt egyedül a felnőttek között, de nem volt magányos. Megtalálta a saját szórakozását, elfoglaltságát Bonchidán, ahol kísérletképpen édesanyjával még mintafarmot is létrehoztak merinói nyulakkal, keltetőgéppel. A nevelőnőkről, látogatóba érkező rokonokról, ismerősökről őrzött emlékei éppen olyan vegyesek, mint a pesti nagy társaság szereplőiről. Fél évszázad is kevés ahhoz, hogy elfelejtse a rossz élményeket, tulajdonságokat. Persze magával szemben is őszinte, sőt néha önkritikus. A történet, amit leír, egy lányregény is lehetne, hiszen a gyerekkori pillanatok mellett nagy hangsúlyt kapnak a fiatalkori szerelmek: a tévedések, a kerítések, a csalódások is. Ami az idillt beárnyékolta, az az 1944. év. Addig nem is érzékelte igazán a történelmet, a háborút, sőt a beszállásolt tisztekkel való táncos estek, teniszpartik, flörtölések és szerelmek még színt is hoztak az életébe. Szerettei, ismerősei sem voltak a fronton, nem kellett értük izgulni. Úgy éltek, mintha mi sem történt volna. Ez változott meg bonchidai kastélyuk felégetésével, kifosztásával, Budapest bombázásának átélésével. Az évszázados Bánffy vagyon nagyrész elpusztult. Édesapja Erdélyben maradt, hogy a megváltozott viszonyok között próbáljon valamit megmenekíteni, míg ő, édesanyja és hűséges szolgálójuk, Tonka visszatértek a fővárosba a háború idején súlyosan megrongálódott házukba. Megélhetési forrásuk a megmaradt tárgyaik eladása volt. Később Váradi művésznőt a színművészetin alkalmazták, mint tanárt, Katalin pedig, aki neveltetése ellenére csak érettségi bizonyítvánnyal rendelkezett, sehol nem akarták felvenni, mondván, hogy a gróf Bánffy kisasszonynak minek az állás. Végül szülei ismeretsége útján oda került, ahol korábbi társasági életének számára egyik fontos szereplője már ügyvédként dolgozott. Adminisztratív mindenes lett. Bár a könyv szerzője nem siránkozik, nem kesereg, nem hibáztat, de elképzelhető, mit élhetett át a vagyonuk és korábbi életük elvesztése után. Nem csoda, hogy amikor megismerkedett egy amerikai tiszttel, az észak-afrikai Casablancába s onnan Tangerbe való áthelyezésekor fiatal feleségként szívfájdalom nélkül hagyta el vele Magyarországot anélkül, hogy búcsút vehetett volna imádott apjától, aki csak 1949-ben térhetett vissza Pestre feleségéhez – meghalni. A visszaemlékezés itt ér véget, amit egy rövid epilógus zár, ami így kezdődik: „Negyvennégy év múlva jöttem vissza…”

Akinek az érdeklődését felkelti ez a könyv, abban a szerencsés helyzetben van, hogy családi körképben láthatja ezeket az emlékeket. Ugyanis megmaradtak és megjelentek az apa, Bánffy Miklós visszaemlékezései, feleségéhez és lányához írt levelei, illetve az anya, Váradi Aranka 1944-52 közötti naplója is. (Bánffy Miklós estéje. Levelek. 1944-1949. Váradi Aranka naplója. 1944-1952Közzéteszi Marosi Ildikó, Kolozsvár, 2002., Bánffy Miklós: Megszámláltattál. És hijjával találtattál. Darabokra szaggattatol. Polis, Kalota, Erdélyi Református Egyházkerület. Kolozsvár, 2001., Bánffy Miklós: Emlékeimből. Huszonöt év. Polis, Kolozsvár, 2001.) Úgy vélem, ez már magában is különleges dolog, érdemes a hármójuk írásait együtt olvasni, hogy különböző aspektusból táruljon fel a Bánffy család élete és az évszázados tradíciókat is lezáró 2. világháború.

Gróf Bánffy Katalin: Ének az életből. Helikon Kiadó, Budapest, 2014. 352 p.

Kujbusné Mecsei Éva

Belépés

CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.
1 + 13 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.