Kati Marton: A nép ellenségei. Családom regénye

Kati Marton családjáról írt kötete 2010-ben jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában, 292 oldalon. A szerző Amerikában élő, magyar származású író, aki több amerikai újságnál tevékenykedett, munkásságával pedig számos rangos díjat – pl. 2008-ban a Pro Cultura Hungarica díjat – nyert el. Több műve jelent meg magyar nyelven, ezek közül a családjáról szóló a legújabb. Erre a könyvre két tényező miatt esett a választásom: először is igazán megkapó a kötet borítója, mely a Márton családot ábrázolja, másrészt évek óta vonzódom a családtörténethez.

Mikor ennek a műnek az olvasásába kezdtem, a szokásos sémákra számítottam: a szerző a gyökerektől indulva, személyenként haladva bemutatja családja történetét vagy annak legfőbb eseményeit. Ugyanakkor a szokatlan és figyelemfelkeltő cím már sejttette, hogy most talán valami újat fogok kapni.

Kati Marton édesapját, Márton Endrét polgári érdemrenddel díjazták, amit lánya vett át, azzal az ÁVO-s dossziéval, ami elindította a kutatásait. Kati Marton a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásai során több ezer oldalnyi dokumentumot – újságcikkeket, megfigyelési feljegyzéseket, jelentéseket, fényképeket – ismert meg, sőt, még saját gyermekkori rajzát is megtalálta. Figyelemre méltó az a besúgó-megfigyelő hálózat, mellyel körülvették a családot, hiszen a francia dajkától kezdve a kollégákon át a jó barátokig mindenki az ÁVO-t szolgálta, ki érdekből, ki kényszer hatására. Kati Marton természetes módon megdöbbent azon, hogy minden lépésüket megfigyelték, ugyanakkor megpróbálta ennek a pozitív oldalát is megragadni, hiszen számtalan olyan információ nyomára bukkant, melyről már megfeledkezett, vagy melynek sosem volt birtokában.

Mindig szívesen hallgattam azokat a történeteket, melyeket a nagyszüleim fiatalkorukról, az 1950-es évekről meséltek. Kati Marton is ezt az időszakot mutatja be az olvasóknak, az írónő zsidó származású szülei ugyanis ebben az időszakban újságíróként tevékenykedtek Magyarországon, mégpedig külföldi újságoknál, az apa az Associated Press, az anya a United Press munkatársa volt. Ráadásul angol, illetve amerikai barátaik voltak, a budapesti amerikai követséget rendszeresen látogatták, nyugati stílus szerint éltek. Tették ezt a hidegháború idején, amikor amerikaiakkal, angolokkal kapcsolatot tartani nem számított életbiztosításnak. Éppen ezért az Államvédelmi Osztály már a kezdetektől fogva figyelte Kati Marton szüleit, és először az apát, majd pár hónappal később az anyát is letartóztatták kémkedés vádjával, a gyerekek pedig egy idegen, nehéz körülmények között élő családhoz kerültek. A könyvben a szülők börtönben eltöltött hétköznapjaival is megismerkedhetünk, hiszen mindketten készítettek visszaemlékezéseket; az apáét ki is adták Tiltott égbolt címen. Ekkor a szülők letartóztatása számos külföldi újság címlapján szerepelt, és végül a nemzetközi nyomásnak is köszönhetően szabadlábra helyezték őket, melynek azonban – természetesen – ára volt. Ráadásul a szabadulást követően kitört az 1956-os forradalom, melynek a szerző egy teljes fejezetet áldoz, kiemelve ahidegháborús következményeket is. Ebben a részben egy nagyon érdekes információt is közöl Kati Marton: a harcok idején az amerikai nagykövetségen bújtak el, ahol nem mással, mint – többek között – Mindszenty bíborossal osztották meg ideiglenes lakhelyüket. A szülők a forradalom alatt olyan cikkeket írtak, melyek későbbi hírnevüket is megalapozták.

Természetesen a forradalom leverése után nem érezték magukat biztonságban, és végül sikerült kijárniuk, hogy Bécsbe költözhessenek, később pedig egy, a szülőknek ítélt díj – az igen rangos Polk-díj, melyet házaspárként ők kaptak meg először az egész világon, ráadásul a forradalomról szóló írásaikért – átvétele szolgáltatott arra alkalmat, hogy a család 1957-ben Amerikába emigráljon. Érdekes, hogy a kommunisták még ott is megfigyelték a Márton családot, mert azt szerették volna, ha Márton Endre kémkedik a számukra, közben pedig az amerikaiak is szemmel tartották őket. Ennek ellenére végül annyi megpróbáltatás után sikeresen beilleszkedtek, Márton Endre pedig egészen kivételes karriert futott be.

Azt gondolhatnánk, hogy egyedi esetről szól a könyv, és ez bizonyos szempontból igaz is, ugyanakkor tipikusnak is tekinthető, ha azt nézzük, hány és hány embert figyelt meg az ÁVO. Mindenképpen említést érdemel, hogy Kati Marton több levéltár anyagát, diplomáciai iratokat, korabeli újságcikkeket, személyes, gyermekkori ismerősei visszaemlékezéseit is felhasználta.  

A szerző egy olyan témát dogozott fel, melyhez igen erős érzelmi szálak kötötték, nyilvánvalóan ezért lett ez a kötet ilyen szubjektív hangvételű. Egyébként az írónő igen kellemes, olvasható stílusban ír. Ráadásul, meglehetősen szokatlan módon nem hallgatja el a szereplők eredeti nevét, kivéve egyetlen, indokolt esetben. Mindazoknak ajánlom a kötetet, akik egy izgalmas, számos ponton megható, szókimondó, a Rákosi-korszak hétköznapjait is bemutató olvasmányt szeretnének a kezükbe venni.

Nagy Dóra

Belépés

CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.
3 + 3 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.